Kaszás Máté

 

Horizont

 

Elhatároztam, hogy követem az emberemet.

Már előtte való nap este, amikor beosont az iskolaudvarba – konyhánk ablakából végig szemmel tartottam; a villanyt természetesen lekapcsoltam, hogy ne is gyanítsa: figyeli vala­ki –, már akkor felfigyeltem csálézó járására, és szinte bizonyosra vettem, hogy a szomorúfűz földig lógó lombsátora alá fog bebújni, ott várja meg a környék teljes elcsendesedését, s mikor majd a késdobáló suhancok is hazatérnek, ő akkor bú­jik elő, elvégzendő, amire titokban készül.

Természetesen mindjárt eszembe jutott, hogy az iskolaigazgatótól nem kaptam meg az éjjeliőri állást, tudtommal máig nincs éjjeliőre az iskolának, s arra gondoltam, már csak bosszúból is hagynom kellene ezt az egész ügyet a vár­ható és számomra csöppet sem kétséges kimenetelig bo­nyolódni: nem hozzám fognak betörni, vigyék csak el on­nan, ami elvihető.

Hónapok óta munka nélkül vagyok, és még további egy hónap, mire némi segélyt remélhetek, így talán érthető, hogy bár a nappali ténfergések idegileg kimerítőek szá­momra, mégis, avagy pont ezért, az éjszakákat sorra átvir­rasztom egy-egy üveg kizárólag félszáraz, hét decis fehér­bor fröccsözgetése mellett. Ez történt akkor éjjel is, szintén végig ébren voltam, és figyeltem az emberemet. Végre, mondtam magamban, valami elfoglaltság, még ha nem is kapok érte fizetést!

Több mint fél élethosszat leéltem, és elmondhatom: ennek ellenére nem tudok semmit sem. Valahogy nem volt erőm a tudáshoz. Magamat kellene okolnom ezért, de nem tehetem mégsem. Talán kezdek már látni kicsit, s lehet, lesznek még éveim, nem tudom. Azt gondolom, ahhoz, hogy ennyit is meglássak, el kellett jutnom idáig, végül is erről van szó. Lent a mély, ahová kivételes pillanatban lélekben eljutok, nem tart meg magának, noha gyakran arra vágyom. A zuhanáshoz nagyobb erő kell, mint a járáshoz a földön.

Hajnali fél négyig el sem mozdultam a helyemről, minduntalan lestem, hogy az emberem majd csak akcióba lép; nem szerettem volna egy filmkockáról sem lemaradni.

A borom már elfogyott addigra, de nem is hiányoltam különösebben, inkább enni szerettem volna valami füstöl­tet. Ám semmi effélét nem találtam a spájznak titulált konyhaszekrényben. Viszont kiemeltem egy üveg kajszilekvárt a fölső polcról, és kenyér nélkül jó a feléig kikanalaztam. Amitől aztán olyan cudarul megemelkedett a savszintem, hogy már nemcsak középen, de jobbról és balról is szúrt, égetett a gyomrom. A háztartási keksz rágcsálásával vala­melyest sikerült enyhíteni a gondon.

Hogy nem így képzeltem el az életemet, arra persze nem igen gondoltam ott; éjszaka különben sem gondoltam az életemre, elég volt, hogy napközben rám-rámtört a letargia. A bor valahogy közömbössé tett, sőt, rövid ideig enyhületet hozott a búra.

Fél négyig semmi különös nem történt, sem bent, sem odakint. Az időt azért tudom ilyen pontosan, mert az ébresztőóránk, még aktív dolgozó-időmből szabályozva, pontban fél négykor csörgött; máskor ilyenkor kény­szerítettem magamat, hogy mozdulatlanul végighallgas­sam, s higgyék a szomszédok: munkába megyek – most azonban mégis inkább sietve hátraléptem a hűtőhöz (a tete­jén volt a vekker), és lenyomtam az óra kis kallantyúját.

Reméltem, az iskola fűzfalombsátoráig nem hallatszott el a csörgés. Bár, mondtam magamban aztán, mit számít, ha el is hallatszott odáig.

Az emberem, mintha neki is lenne ott a füle mellett egy fél négyre beállított vekker, váratlanul megjelent a lombsá­tor előtt, és hosszan fölnézett a sötét konyhaablakunkra. Akárha tudná, hogy ott vagyok a függöny mögött. Már arra gondoltam, tán nem is az iskolába készül behatolni, hanem valamelyik házba, ahol nyitott ablakot lát, történetesen most épp ide, a mi konyhánkba. De eszembe jutott, nem valószínű, hogy a negyedik emeletre fölmerészkedik a bitangja; megnyugodtam kicsit. Miután jól megnézte az ablakun­kat, egy habosat köpött az aszfaltra, s máris visszabújt iménti rejtekhelyére.

Semmi szóra érdemes nem történt reggelig.

Reggel, mikor az iskolás kölykök javában gyülekeztek az udvaron, az emberem is elővánszorgott a fa alól, de ámulatomra semmi különöset nem cselekedett – egyszerű­en kisétált álmosan a tárt vaskapun. Fejbólintással még kö­szönt is a diákoknak, sőt, úgy vettem észre, felém is tesz egy mozdulatot.

Ettől szinte megmerevedtem.

Legalább arra számítottam, hogy valamelyik gyerek kezéből kikapja majd az elemózsiás zacskót, s még mielőtt a kölyök föleszmélne, már messze szalad vele. Vagy nem sza­lad el, teszem azt, mert gyengék a lábai, hanem egyszerűen beoson a rabolt élelemmel valamelyik közeli lépcsőházba. Esetleg hátralép az iskola sarkához, tudván, hogy nem követik mindjárt, és van annyi ideje, hogy föltépve a zacskót, néhány mohó harapással befalja tartalmát.

A kisebbik fiamnak még a múlt nyáron vettem egy kopott színházi távcsövet (él-hal a madarakért a taknyos) –, most ezt a távcsövet magamhoz véve lakásunk másik felébe rohantam, a nagyszobánk ablakához, hogy továbbra is szemmel tarthassam távozó emberemet. Ám nyilvánvaló volt, hogy a házaktól nem követhetem tekintetemmel hosszan, hamar cipőbe bújtam – öltöznöm szerencsére nem kellett, hisz éjjel is ruhában voltam –, cipőbe bújtam, és vágtázva lerohantam a lépcsőn.

Az alattunk lakó szomszédnak négy fenevad kutyája van; kettő közülük mindjárt nekirontott belülről az ajtónak – (a többi lakótól tudom, ökölnyi lyukak tátonganak az ajtó belső borításán; bérleményről lévén szó, ki fizeti meg ezt a pusztí­tást, nem tudható!) –, a másik kettő azután őrjöngve emennek a kettőnek rontott, de én már akkor házon kívül voltam.

A verebek valósággal szétfröccsentek közeled-temre az út menti bokrokról. Amint fölfogtam, hogy így van, és hogy én ezt tulajdonképpen itt most megállapítottam, abban a pillanatban megborzong-tam. Tudniillik emlékezetembe villant egy másik helyszín, igazában sosem látott helyszín; hirtelen egy könyvre emlékeztem, még azt is tudtam: a könyv első oldalainak atmoszférája az, ami ugyanilyen fe­szült, ott is menekül valaki, és egy másik valaki üldözőbe veszi, és ennek az üldözőnek a közeledtére, mint most az enyémre – a könyv sorait idézve –: a bokrokon békésen gubbasztó verebek egyszerre riadtan szétfröccsentek...

Mi tagadás, kicsit úgy éreztem, mintha magam is onnan jönnék, egyenesen a könyvből. És hogy lehet, nekem is, mi­ként a könyvbéli üldözőnek, nekem is előre meg van írva a sorsom.

Ahogy rohantam a menekülő emberem után, azt kell mondjam, borzongatva egyszeriben beáramolt agyamba a könyv néhány különösen emlékezetes sora, ilyenek, hogy: Most már tudom, hogy nincs tovább. Meg hogy: Tulajdonképpen már gyerek-koromtól fogva készültem erre a napra, készültem ide, ebbe az isten háta mögötti mocskos viskóba, ahol jelenleg vagyok, anélkül, hogy létezéséről akár csak halvány sejtelmem lett volna. A magam akaratából innen már nem is távozom el... – így szól a könyvbéli üldöző egyik monológja, majd e szavakkal folytatódik: Meg volt írva ez nekem – máshogyan nem tudom gondolni –, meg volt írva ez a különös reggel, a koszos ablaküveg, amely előtt állok, mögöttem, a szoba közepén, a földön a halott csecsemő, a rongykupacok a padláson, a kútba szakadt vödör odalenn a völgyben, s a késem, amely elveszett...

Egyszerre elevenen élni kezdett bennem minden szó, de még a lélegzésem is a könyvbéli üldöző lélegzetvételéhez volt hasonló. Persze tudni kell mindehhez: legalább negyvenszer (nem, nem négyszer! – negyvenszer!) elolvastam a könyvet. S túlzás nélkül állíthatom, pontosabban tudtam idézni valahány mondatát, mint Carl Woihlter maga (utá­nanéztem, nem lengyel, s még csak nem is francia, hanem egy Bangladesbe menekült félig skót, félig litván – asszony!; nem tévedés ez sem: asszony a szerző, a Carl Woihl­ter csupán írói álnév), tehát pontosabban tudtam idézni va­lahány mondatát, mint Carl Woihlter asszony valaha. És szintén a könyv mondataival felelhetnék, miért:

Mintha én magam írtam volna meg egész utamat, na­gyon régen. Végül is a szavak vezettek engem ide...

A hős, aki részben pozitív figura, azért részben, mert – noha ő a késes üldöző – utóbb balsorsa üldözöttjévé válik –, a hős valahol egy réten eszmél; ezzel exponál a könyv. Nem tudja, az a nap tart-e még, amelyiken útnak indult, vagy ez már egy újabb nap. Amit tud, az az, hogy elhagyta a várost, ahol közel negyven évig élt. S hogy már jóval azt megelőző­en elhagyta a házat, amelyben lakott. Nem búsul, nem kese­reg ezen – ellenkezőleg, nagyon is nyugodt. Mert bár igaz ugyan, mondja, hogy ő építtette a házat, amelyben lakott, remélve, hogy öröme lesz benne, valójában soha nem volt a falai közt boldog. Pedig a felesége s a fia nagyon akarták, hogy ő boldog legyen. Ők még szerettek engem, mondja. Irántuk a hős csak sajnálatot érez, azt is főleg azért, mert tudja: szerették. Bár ha jól meggondolom – tűnődik magára eszmélése helyszínén, a réten –, azzal, hogy szeretni tudtak, végül is örömükre kellett legyek.

Elhagyta őket, akiknek még jelentett valamit. Sajnos ők – mondja – nem jelentettek már nekem sokat. De erről én sem tehettem. Amíg a közelükben éltem, akkor is folyton eljártam hazulról, legtöbbször a temetőbe; választottam magamnak egy halottat; néha virágot vittem asírra, persze leginkább azért mentem, hogy ott, a holtak kertjében a Mindenhatót szólítgassam. Megtudtam, amit akartam, amit mindig is gyanítottam. Hogy magam is csak ház vagyok, s hogy halálom rég készen áll, az az én feldíszített, legbelső szobám...

Tehát elhagyta őket, akik még szerették, gondoltam a távolodó emberem után caplatva. Már átgázoltam az útmenti derékig érő sövényen; ugyanazon a vonalon haladtam, mint üldözöttem, s ekkor már bizonyos voltam benne: tud­ja, hogy szorosan a nyomában vagyok.

A könyvbéli figurával egyébként már tavaly, amikor először olvastam a történetet, rokonságot éreztem. Főleg a hidegségére volt affinitásom. Nem hinném, hogy csupán átvettem volna tőle bizonyos jellemvonásokat, bár ez sem zárható ki teljesen. Tény viszont, hogy amikor hosszabb időre, még ennek az évnek az elején, be kellett feküdnöm a kórházba, azt a bizonyos lelki hidegséget vagy elsivárosodást magam is tapasztaltam. Azért kellett befeküdnöm a kórházba, mert az orvosok ki akarták vizsgálni, hogy mi lehet a bajom. Túl sokat nem tudtam róla mondani. Azt érez­tem – és ez egyre gyakrabban előfordult akkoriban –, hogy nem szívelhetek magam körül senkit. De az orvosomnak ezt így nem mondhattam. Valójában ott, a kórházban figyeltem fel komolyabban az úgynevezett lelki csonkasá­gomra: valahányszor megemeltem magatehetetlen szoba­társam remegő fejét, és vizet öntöttem kipállott szájába, e cselekedet az elvárható legkisebb jóérzést sem nyújtotta számomra. Megitattam, mert más éppen akkor nem itatta meg – ennyi. Két nap múlva az illető meghalt, és ahányszor csak eszembe jutott, hogy inni adtam neki, nem tudtam el­hessenteni a gondolatot, hogy milyen undorral itattam. Emlékszem, minden egyes itatás után azonnal kezet mos­tam a csapnál szappannal. Azóta sokszor elgondoltam: az az ember, még ha figyelmét le is kötötte testi baja, pontosan érezte: számomra kínos kényszer az iránta való szívesség. Mégis minden esetben hálálkodva köszönte meg. Úgy emlékszem, azt mondta: Isten legyen hozzám jó ezért. Folyton Lacikámnak hívott. S mert egyszer sem igazítottam ki, hogy nem ez a nevem, ebből is látható, teljesen mindegy volt ne­kem: maga az ember is, és az is, amit mond. Miután meg­itattam, legalább elhallgatott. Valószínűleg ezt is akartam.

A könyvbéli üldöző és az én üldözöttem közti hasonló­ság egyébként – szándékosan nem szóltam erről eddig – már az elmúlt éjjel szemet szúrt nekem. Ott is, akárcsak itt, a valóságban, egy iskola udvara az egyik helyszín, csak míg nálunk (az emberemmel együtt értem) este van, éjszaka, ad­dig a könyvben kora reggel. Viszont ami döbbenetesen megegyezik: a szomorú-fűz földig lógó lombsátora, mint rejtekhely. Hát ezért éreztem úgy az imént, hogy talán nekem is előre meg van írva a sorsom.

A könyvbéli figura valóban kikapja az egyik gyerek ke­zéből a szendvicset (nem véletlen tehát, hogy az üldözöttemről is föltételeztem hasonlót), és villámgyorsan elmenekül vele az iskolaépület sarkához. Néhány pillanatra megbújik ott, addig, amíg be nem falja szalvétástól az élelmet. A megrabolandó gyerek kiválasztása – a könyvben ez is fon­tos momentum – a vadon élő állatok jól bevált módszere szerint történik: a leggyengébbet, a csoporttól legtávolabb lévőt, a mások közt is magányosnak látszót szemeli ki az üldöző. Ennek a gyereknek a jellemrajza – úgy érzem, főleg az üldözőre nézve – döntő fontosságú. Első látásra – olvasható a könyvben a gyerekről – úgy tűnt, valamiért kiközösítették társai, ám valójában pont fordítva állt a dolog. Szinte bizonyos, hogy ő, a gyerek nem kívánt összemelegedni senki­vel. Amint a szünetben az üldöző búvóhelyéhez, a fűzfa lombsátorához közeledett, a gyerek óvatosan előhúzta a köpenye zsebébe süllyesztett tízóraiját, és a többiektől immár teljesen elkülönülve, lassan bontogatni kezdte a szalvétát. Kétségtelen – és ezt már az üldöző mondja magában –, a gyerek szemérmes mozdulatában az én valamikori sze­mérmes mozdulatomat láttam viszont. Arra gondoltam, a fiú – miként én magam is egykoron – szégyelli társai előtt, amit hazulról enni hozott. De lehet, egyszerűen csak irigy, nem akar adni ételéből senkinek. Nem tudom, miért – így tovább az üldöző –, hirtelen megjelent akkor előttem egy pillanatra anyám, a hat-hét éves koromból ismerős fiatal anyám, aki annak idején váltakozó hévvel hol ellökött ma­gától, hol pedig forrón magához vont. Elhagyott, mintha örökre szólóan tenné, aztán egy idő múlva mégis visszajött hozzám, amikor viszont elhagyott, és én mindhiába keres­tem, hívtam, emlékszem, akkor volt nekem a legjobb: vacoghattam magányosan a fagyos űr alatt – engem ugyanis az Isten szeme előtti rettenetes árvaság boldoggá tett nagyon. – És ellopja (az üldöző) a gyerektől a szendvicset, de mint mondja – nem az anyja emléke iránti düh munkált benne ekkor, hanem csakis a veszettül mardosó éhség hajtotta. – A taknyos kölyök persze sajnáltatta magát társai előtt, máris veszettül sírni kezdett. Nem baj – gondolta a férfi –, üvölts csak, szaros! – És örült már, hogy ezt a nyápic legényt választotta. A szendvicsben egyetlen harapás nyo­ma látszott – meséli tovább –, az is kicsi, mint egy egéré, ő ugyanott folytatta, természetesen hatalmasra tátva a száját. Két villámgyors harapás, majd ezzel szinte egyidőben betömködte fogai közt a maradékot. S már csak a szalvéta cafrangjait kellett galacsinná gyúrnia, és bepottyantani az inge alá. Hátralesett; szerencsére nem jött utána senki.

Nem mondhatta volna el ugyanezt az én üldözöttem; ha nem is szorosan a nyomában, azért látótávolságból mégiscsak követtem.

Amikor aztán meggyőződött (a könyvbéli üldöző) ar­ról, hogy nem hagy maga után árulkodó nyomot, ellépett az iskolaépület sarkától, és ugyanazon az úton, amelyen előtte való nap este érkezett, határozott lépésekkel megin­dult. A tanítónő ekkor már sorakozót kiáltott; az üldöző egy pillantást vetett csak oda, s bár a vézna kölyköt nem látta sehol, sírását a lépcsőn fölfelé igyekezetében is mind­egyre hallani vélte.

Lehetett volna akár az ő fia is – erre gondolt, hozzátéve: ha ugyan van fia még egyáltalán. Csak abban az egyben volt biztos: hosszú utat tett meg valahonnan, hogy idáig ju­tott. S magában azt dúdolgatta: Nincs már kristályos forrás­víz, mely szomjamat olthatja...

Egy pillanatra még fölrémlett benne, hogy talán meglát­ták hátulról, az ablakokból, amikor épp a szendvicset falta. Sőt, mintha pont akkor, mikor a szendvicset falta, sétáltatta volna arra a kutyáját egy kalapos ember. Bizonyos persze nem volt ebben. Azt viszont már eldöntötte: nem mutatko­zik errefelé jó ideig.

De hát neki van búvóhelye, még ha kicsit messze is innen, a hegyen – gondolta –, aludt már ott néhány éjjel, mért ne tölthetne el újabb napokat gondtalanul, együtt a madarakkal. Végtére is, ennivalót már gyűjtött, víz meg bőven van odalenn a völgy láncos kútjában...

Mondanom sem kell, pontosan abba az irányba tartottunk mi is, én és az üldözöttem, pontosan abba az irányba, a hegyre – efelől semmi kétségem nem volt.

Ha valaki előre megjósolja, mi vár rám utam végén, tudom, akkor is mindent úgy tettem volna, amiképpen cselekedtem.

Hogy valóban megleljem, akit keresek, s akiről magam sem tudtam, kicsoda, csak azt, hogy sorsom meghatározó személyisége – el kellett engednem üldözöttemet. Nem mondta senki, hogy így kell tennem, magamtól cselekedtem. Pontosabban, a könyvből derengett fel valami, hogy az üldözőnek is ezt kellett tennie. Szándékosan nem fejtettem föl ennek okát, titkát, szükségét.

Délig, vagy kicsivel még tovább is a város egyik parkjában, egy magányos padon ültem. Az arcomat és elgémbere­dett ujjaimat melengettem a napon. Hogy az állandó éjszakai virrasztások mennyire kimerítettek – most éreztem csak meg.

S azt hiszem, ott, a padon jöttem rá, ott vált számomra egyértelműen bizonyossá, mit jelent a könyv egyik monda­ta, és mennyiben tartozik rám, csakis rám: Sorsom hori­zontját kövessem; nem törnek be hozzám, és nem zúznak össze, egyszerűen, mert más a szféránk, ebben hinni kell...

Az sem baj, ha emiatt végérvényesen szétfolyik körülöt­tem minden, gondoltam, de meg kell tudnom, mi az én sze­repem. Nem baj, ezt kell mindig mondjam, ha már úgy érzem, nem bírom. S még azt: nekem már könnyű.

Hogy pontosan mikor indultam el kifelé a városból, nem tudom. Mint ahogy arra nézve sincs biztos időbeli támpontom, mikor veszítettem el a cipőmet. A mocsáron való átke­léskor még megvolt, a kezemben tartottam, valószínűleg jóval azután, fönn a hegyen, vagy éjjel, lenn a kútnál, dulakodás közben veszítettem el.

Arra tisztán emlékszem, már hanyatlóban volt a nap, amikor, levetve lábbelimet, átgázoltam a posványsásos mo­csáron, jobb kezemben a füzesben talált hosszú és göcsörtös végű durunggal, mellyel a tömörebb alapot kutattam fel a talpamnak. Messze elhagytam már a várost. A cipőt tartó bal kezemben egy koszos, szakadt reklámszatyor is lenge­dezett, benne néhány száraz kenyérdarab – ezeket a város szélén elhelyezett betoncsövek egyikében találtam, gondo­lom üldözöttem rejtette oda valamikor magának.

Olykor megálltam útközben, és néztem az alkonyi fény­ben vonuló felhőket. Akár figyelmeztetésnek is vehettem volna, de nem vettem semminek: odafönn végestelen-végig mintha véres jégtáblák követtek volna utamon. Azt reméltem, ezekből talán nem lesz eső.

Mire fölértem a hegy tetejére, oda, ahol a könyv szerint a búvóhelynek lennie kellett, már besötétedett. A közelben egy szarkafészket láttam – mindjárt eszembe jutott: ennek égre vetülő feketesége kell legyen a biztos támpontom.

Amikor aztánnem messze megleltem a keresett tornyot, hirtelen eleredt a könnyem. A bizonyság volt ez nekem ar­ról, hogy számon vagyok tartva.

Sokáig mozdulatlanul, megilletődve álltam a magasles tövében. Úgy rémlett, nemcsak a saját gyerekkorom, de a könyvbéli hős gyermekkorának komor ege alatt állok egyszerre. Megérkeztem, valóban megérkeztem, ezt mondtam könnyezve. S úgy, könnyes szemmel, tehetetlenül az égre meredtem. A felhők mögül elő-előbújt a hold, hol gyengült, hol pedig erősödött a fénye, egyszer kialudni látszott, más­szor váratlanul újra felragyogott.

Csendben föllépkedtem akkor a létrán, és a váltakozó erejű holdfényben – nem felejtem, mintha nekem, magam­nak kellene előhívnom, mint egy régi felvételt – erősen egyetlen pontra koncentráltam.

A rozoga ház, megkönnyebbülve láttam – (hisz először is ezt kellett megtalálnom!) –, ott fehérlett átellenben a túlsó dombon, a kerítése kidőlve, mintha mutatná: udvara az egész világ.

És akkor már be kellett valljam magamnak, miért jöttem. Aminek véghezviteléhez otthon, a konyhánk ablakában kö­nyökölve soha nem éreztem elég erőt:

El kell foglalnom a túlsó dombon lévő házat,lehetőleg még ma éjjel, akkor kell elfoglalnom, mikor a benne lakó (nem volt kétséges, hogy kicsoda az illető) lemerészkedik vízérta kúthoz, ott kell várnom rá a völgyben.

A könyvben az üldöző, mikor neki kellett elfoglalnia ugyane helyet, szintén sokáig lapult a magaslesen. Miként most nekem sem, neki sem volt semmi kétsége afelől, hogy lakik abban a házban valaki, még ha onnan soha nem is lá­tott kijönni senkit. Az az ember az ő üldözöttje – ebben bi­zonyos. S abban is, hogy az illető mindent pontosan tud őróla. Nyilván jól ismeri a környéket is, jobban, mint ő, és van (kell legyen) egy titkos útvonala, minden éjjel megjele­nik a völgyben, a kútnál – nem látta ugyan, de attól még tudhatja: a lánc reggelente nem úgy van föltekerve, ahogy ő este hagyja. Biztos jó oka van rá – így a könyvbéli üldöző –, hogy csak éjszaka merészkedik elő.

Magam ugyanezt gondoltam most saját üldözöttemről.

Alaposabban szemrevételezve a vidéket, kicsit módosítottam a terven: nem várom meg az éjjelt, most azonnal lemegyek a völgybe, elrejtőzöm a kútnál, és kilesem, éjfélkor elfoglalom a házat.

Az üldözőnek, a könyvben, többször eszébe jut, hányszor kellett nyugtatgatnia magát: nem másvalaki – csakis a madarak hordják el az élelmét. Holott gyanította ő már ak­kor is, ez nem így van.

Óvatosan letérdeltem, és a padlózat fahánccsal álcázott keskeny üregéből vigyázva előhúztam a hosszúpengéjű kést (megdöbbentem, mikor felfogtam: ezt már nekem ké­szítették ide), nyelével lefelé a farzsebembe csúsztattam.

Így, zsebemben a hosszú késsel ereszkedtem le azután a létrán. Földet érve azonban elbizonytala-nodtam: és ha töb­ben vannak?! Eddig ez meg sem fordult a fejemben. Újra a holdat néztem, mely az összehajló, sűrű lombokon is átfehérlett, mint egy távoli, meszelt sírkő...

Emlékeztem, a könyvben a hős, mielőtt az erdőből kiért volna, levetette ingét (ne világítson!), és összegyűrve egy korhadt fa odvába rejtette. Azután minden úgy történt, ahogyan eltervezte. Kinézett egy, a kúthoz közel eső bok­rot, megvárta, míg a holdat sűrű felhők takarják, aztán hir­telen meglódult. Futás közben kétszer is elvágódott, de ab­ban a pillanatban fölpattant, ijedtében bogáncsot s szúrós kórót is fölmarkolt, szorította, mint a skalpot, anélkül, hogy különösebben ráfigyelt volna. Aztán bezuhant a bokor aljá­ra, és zihálva meglapult. Abban bízott, a huppanást, ha egyáltalán meghallotta az üldözöttje, gondolhatja begerjedt őzbak dobbantásának is. S lám – nézett föl az égre –, még mindig takarva a hold; biztos sikerült... – A hátán, a mel­lén, a vállán megannyi véres karcolás, mélyen a bőre alá ha­toltak a bokor tüskéi, bizsergett, égett, lüktetett vércsíkos csupasz teste.

Én meg arra gondoltam, aminek meg kell történnie, az mindenképpen megtörténik, ami viszont eleve nem történ­het meg, az akkor sem fog megtörténni, ha mindjárt minden jel arra mutat is, hogy megtörténhetne.

Már vagy negyed órája feküdtem a földön, amikor félrehúztam kicsit a bokor ágbogát, és kilestem. Alig ötven méterre volt tőlem a kút; halványan látszott a fahengerről súlyosan alácsüngő lánc, a hatalmas küllős kerék, oldalán a csámpásan kimeredő vasrúddal.

Ha véletlenül itt most elaludnék – tűnődtem –, a lánc csörrenésére biztos fölriadnék. De bíztam benne, hogy nem alszom el. A ház felé figyeltem; semmi mozgást nem észleltem. Akár jöhettem volna nyíltan, fütyörészve is – épp ezen morfondíroztam, amikor hirtelen egy fácán röpült föl a sű­rűből iszonytató ricsajjal, vad suhogással, láttam, ahogy át­húz a völgy felett, mint egy szárnya nőtt fekete tuskó.

Utána nyomban megreccsent egy ág; váratlan irányból, mögülem jött a hang, egészen közelről.

Ösztönösen azonnal a farzsebemhez nyúltam, de még nem rántottam elő a kést, csak markoltam görcsösen a pen­gét, éreztem, amint melegen máris elönti ujjaim közét a vér, mintha főlő lekvárban a gyümölcsök lágy húsát marcangolnám. És hallottam egyre vadabbul zakatolni a szívem; szaka­datlanul, szakadatlanul – súgtam remegve –, végtelenül, vég­telenül!... Nem tudom, ő vett-e előbb észre engem, vagy én őt, csak arra emlékszem, hirtelen fölpattantam, egy szempil­lantás alatt kint termettem a bokorból, a hosszú pengéjű kés­sel szélesen kaszaboltam, néha lefelé, másszor fölfelé szúr­tam, és ordítottam, torkom szakadtából ordítottam.

Pontosan tudom, azt ordítottam, amit anyám az imakönyvéből először tanított meg velem négy éves koromban. Ré­ges-rég elsüllyedt bennem azóta. Most eszméltem csak rá, hogy már akkor erre a végzetes napra készülve tanultam.

Minden egyes szótagot hosszan elnyújtva, igazán nyomorultul elhagyatottnak tudva magam, ordítottam. S még hallottam utána: mögöttem vadak vágtatnak át a völgyön, madarak menekülnek fészkükből...

Ez történt éjjel.

És most, kora hajnalban, amint ájulásomból magamhoz tértem – de hogy ez még ugyanazon éjszakát követő hajnal-e vagy már másik, nem tudom –, egy halott csecsemőre leltem a rozoga házban; mélyen a sötétbe lógva üresen himbálózott a lánc a kútban; a földön feküdt, pólyába kötözve, fagyos szeme a mennyezetre meredt.

Azóta egyfolytában a késemet keresem. Már széttúrtam érte a padláson a rothadó rongykupacot, a pólyát négyszer is megemeltem, még a szegen lógó fodros kötény zsebébe is belenyúltam.

Nem lelem. Nincs sehol.

És azt kell már mondjam: jól is van így, hogy nincsen. Fő, hogy megérkeztem, ahová készültem. Itt igazán jó helyen vagyok. Ma vagy holnap talán eljönnek értem, ezt nem tudom. Addig is bámulok kifelé e rongy üvegen, és várok türelme­sen. Várom, hogy besüssön végre a nap. Melegénél talán egyenként szétfeszíthetem összeragadt, véres ujjaimat.

Nem tudom, mit tettem, csak abban vagyok biztos, meg kellett tegyem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Horizont
Kaszás Máté: ÉG NÉLKÜLI ESTE - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-uj-konyve.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat