Kaszás Máté

Hosszú szőrök mocorgása

– shastánc –

 (részlet a könyvből)

Tűző napon állnak a kocsival, indulni kéne, Kern azonban nem találja a slusszkulcsot.

„Mi lesz! Mindjárt alám vág a hőség...” – fakad ki a lány.

Kern végre megleli a kulcsot a zsebében, de beleakad a gyűrűsujja, így most még rosszabb: rászorult a szűk karika.

„Muti!”

Kern engedelmesen odatartja ujját a lánynak. Az a fejét ingatva próbálja lerángatni a karikát, de nem boldogul vele, hirtelen bekapja Kern ujját, egy ideig a szájában tartja, aztán ahogy kihúzza, párszor megnyalja. A nyáltól síkossá vált ujjról már könnyen leszalad a kényszergyűrű.

Kern teljesen el van pilledve.

„Sipirc!” – löki oldalba a lány, és szabad kezével berántja az ajtót.

Tolatás közben a visszapillantó tükörben Kern látja: a kollégák az üzlet ajtajában állnak, s tenyerükkel takargatva a szájukat, rajta röhögnek.

Naponta cipeli autóján Claudiát. Egyszer már célzott rá, hogy talán ez így mégsem járja. Nem a fuvarozás ellen volt kifogása (neki is arrafelé visz az útja haza), ám mindenképpen szerette volna értésére adni a lánynak: a taxist nem egzecíroztatja az utas minduntalan. Persze utasa nem kapott a fejéhez. Inkább még neki állt följebb; azt mondta Kernnek mogorván: „Nem fogok lefeküdni veled, hiába mesterkedsz ezen.”

Mit mondhatott volna erre Kern? Nem tudott megszólalni. Hazáig töprengett: lehetséges volna, hogy ő tudtán kívül készül valamire?

Most meg, amikor az üzletből kilépve segítőkészen elvette Claudia cókmókját, s a nehéz műszak után kábán ballagott mellette a parkoló felé, a lány bizalmasan odasúgta Kernnek: „Látom, nem adod fel. Hát jó, egye fene, történjen meg!... De leszögezem: hétkor randim van. Ehhez tartsd magad! Oksi?...”

Az út szélén három riadt veréb hintázik egy falatnyi dinnyehéjon; egyik madár jobbról, a másik balról, a harmadik középen, a dinnye lágy húsában vájkál; vére folyik a dinnyének.

„Állj!”

Claudia újabb utasítására, Kernnek görcsbe rándul a lába, de azért így is nyomja a pedált.

Még gurul a kocsi, amikor a lány kilöki az ajtót és kinn terem az úttesten. Ringó csípővel kecsesen libeg a kocsi fölverte porfüggönyben. A dinnyeárus sátránál határozottan rábök egy dinnyére. Az árus felkapja a tököt, megpörgeti, majd a hamvas héjon át markolatig döfi éles kését. A lány felszisszen, jobb lábáról a balra helyezi át súlyát.

Kern a dudálásra összerezzen. Néhányan rákiáltanak:

„Indulj már!”

„Dinnye...” – magyarázza Kern, és mutatja a kezével, hogy: gömbölyű.

„Tökfej!” – kiáltják mérgesen.

Kern jobbnak látja, ha csendben arrébb gurul. Aztán valahogy elfelejt megállni.

Az épületek, ahogy lopva bele-belenéz a rázkódó tükörbe, sorra kilengenek mögötte. A megállókban valósággal dideregnek az emberek a nyári forróságban. Tulajdonképpen neki most jól kellene éreznie magát, erre gondol.

Csak a harmadik villanylámpánál néz a szomszéd ülésre. Ilyen még nem fordult elő: hogy a munkatárs ne legyen mellette hazafelé. Valami azért mégiscsak itt maradt belőle: egy keskeny, nedves csík, pont az ülés közepén.

Amikor befordul a kis utcába, Kern újra az ülésre pillant. Claudia verejtéke már teljesen elpárolgott.

Az udvarokban közömbös arcokat lát az árnyékban megbújva. Meg fonnyadó virágokat, rózsa- és szőlőlugast. Szokás szerint a kapu előtt állítja le a kocsit.

Még ül egy ideig a kormány mögött, az utca végén kezdődő rétet bámulja.

Ez már a város széle; hétvégeken ide járnak ki sárkányt eregetni az apák a gyerekeikkel. Hosszú zsinegen szállnak föl a színes sasok, krepp-papír madarak a tiszta kékbe, légi táncukkal odavonzzák magukra a tekintetet. Képzeletben Kern is gyakran velük szálldos.

Kikászálódik a forró fémdobozból.

Az udvarban nyílegyenes, hosszú lugas. „Hogy s mint, hogy s mint?” „Hát csak lassan, lassan...” – általában ennyi az egy napra szóló beszélgetés közte s a háziak közt. Pedig éppenséggel volna miről diskurálniuk. A házinéni egyszer berontott hozzájuk (Kern és felesége különálló nyári konyhát bérelnek tőlük lakás gyanánt):

„Legyen szíves, jöjjön át, ne röstelljen!”

Kern tüstént indult.

Az öregúr a szobájában csupasz fenékkel feküdt, szemben az ajtóval; Kern először arra gondolt: ezek jól behúztak a csőbe, de a házinéni könnye valódinak látszott:

„Mondja meg neki maga is, legyen szíves, mit lát, mert nekem nem hiszi el, hogy meztelen, hiába mondom neki. És tessék elképzelni, így megy ez minden áldott este.”

„Háziúr – szólította meg Kern az öreget tisztelettel –, maga tényleg meztelen.”

„Osszátok szét!...” – vágta rá az öreg, és jól időzítve egy zengzeteset szellentett.

„Maga szerint ez normális?” – fordult Kernhez sápadtan a házinéni.

„Ne féltse őt – válaszolt halkan az asszonynak. – Férje épp az imént jelezte, milyen kitűnő egészségnek örvend. Kezit csókolom!”

Ha az apja többet ivott, megremegtek a falak a hortyogásától. Anyja – mivel külön aludtak, a szoba két távoli sarkában – madzagot kötött a férje lábára, és éjjelente azt ráncigálta. Mindenre van megoldás – gondolta Kern.

Az utca végén, átellenben, velük egykorú házaspár lakik, két gyerekkel. A gyerekek imádják a nagy vaskaput döngetni. Az asszonyka sovány testalkatú, gyesen van; nem akartak még egy gyereket, de jött. A férj kopasz, majdnem kopasz, folyton bütyköl valamit, esténként nagy csomagokat emel ki a kocsijából, a munkahelyén állandó délutános, nem szeret korán kelni, azt a szép nagy házukat apránként hordta haza a Trabantjával.

Kern elhalad a háziak ablaka előtt; a szőlő itt a tetőig fut, természetes verandát képezve; érzi a hátán az árnyék hűs vonulását. A házinéni ilyenkor szokott ledőlni kicsit, az öreg meg talán föl sem kelt még.

Hőség teremtette csönd mindenfelé.

A nyári konyha hátul, a kutyaól mellett van; kutya nincs; egyetlen szoba az egész; szimpla ajtó, dupla ablak, az ablakon haragoszöld redőny díszeleg.

Annak idején a felesége bólintott rá, hogy megfelel a hely:

„Olyan kedves, egyszerű hajlék, majd meglátod, milyen kellemessé varázsolom neked!”

Kern most belép e kellemes helyre. Ha még egyet akarna lépni, épp nekimenne a szemközti falnak.

A hűtő jobbra, a szekrény balra, a rekamié az ablak előtt. A többi apróság: székek, asztal, ahogy a hézagok engedik. Azért nem bánja, hogy itt ragadtak, végül is ez egy hallgatólagos, közös vállalás. S ha visszagondol például az elmúlt kemény télre, amikor meleg zokniban és meleg sapkában aludtak – mert ezek a falak csak arra jók, szokta volt mondani az asszonynak, hogy ne lássák az utcáról, ha a seggünket szappanozzuk –, még büszkeséget is érez, hogy kitartottak.

Két üveg sört talál a hűtőben, de nem nyúl egyikhez sem, az éhség és a szomjúság határán van, igazából nem tudja eldönteni, igyon-e. Leül a székre, öklét végighúzza izzadt homlokán.

Az ablakkal szemközti falon újságból kimetszett és utólag habfehér műanyag lapokkal bekeretezett fénykép függ. Díjnyertes fotó. A címe: „Könnyek.” Nagyon közelről egy sötétbőrű kisfiú arca látható; fekete, gyémánt-szemek, a szemgolyónak szinte érzékelhető domborulatot kölcsönöz a fényes csillogás, ezt a tekintetet nem lehetett beállítani, a mélységes kiábrándultság nagyon is valóságos, mennél tovább nézi az ember, annál inkább úgy érezni: a pillanat kinő a keretből, először csak az egyik falat tölti be, aztán a másikat is, végül az egész szobát. Ez is az asszony egyik apró ötlete volt. Négy éve mikor a képet saját kezűleg bekeretezte, még olyan funkciót töltött be, hogy: íme, ilyen – ilyen is lehet – egy gyerekarc. Aztán amikor csodák csodájára megszületett a gyerekük, méghozzá fiú, s mert hamarosan meghalt, fénykép sem készülhetett róla – attól a pillanattól kezdve ez a fehér keretes falikép egyértelműen jelentőségteljessé vált. Minden előzetes megbeszélés nélkül a továbbiakban már ŐT, a csupa nagybetűst jelképezte, aki mindent lát, ami ebben a helyiségben történik, mindent hall, ami itt hallatszik, Őelőtte nem szabad hangoskodni, de még gondolni sem, oda nem illőt, lehet, már nem is a maguk részére tartják fenn a szobát, csak bejárnak ide, mint egy hideg kápolnába.

A cetlit Kern akkor veszi észre az asztalon, amikor melegíteni kezdi a rezsón a pörköltet.

„Szia, ha ráérsz, kapcsold be a magnót! Meglepetés...”

Kern gyorsan összegyűri a papirost, és a szemetes kosárba dobja. Fölfoghatatlan számára, hogy feleségének, aki naponta főz, mos, takarít, munkába jár, mindezen elfoglaltság mellett van kedve játszadozni is.

Később mégiscsak lenyomja a magnó indítógombját, arra számít, a felesége szól majd hozzá, jó étvágyat kívánva, esetleg elmeséli, mit álmodott éjszaka. Kern nagyot néz, pontosabban nagyot hallgat, amikor az asszony hangja helyett egy gyermek gügyögését hallja. Valósággal megdermed a láthatatlan csöppség prüszkölését, gurgulázó nevetését hallgatva. Nagy nehezen eléri ujjheggyel a magnó stop-gombját: teljes erőből lenyomja.

A lábos oldalán észrevétlenül lefelé csordogáló zsírcsepp éles sistergésére egész testében összerezzen. Mintha legalábbis rátörték volna az ajtót. A rezsót gyorsan lezárja, a pörköltet hagyja tovább főni a lábosban, noha már bizonyos benne, hogy nem fog enni. Elvánszorog a heverőig és a puha, oroszlánmintás subán kimerülten hanyatt zuhan.

Jócskán elmúlik hat óra, amikor csengetnek. A kapura ki van írva, hogy: egy csengetés a háziak, kettő csengetés: Kernék.

Kern nem mozdul, feltételezi, hogy rosszul nyomta meg valaki a gombot, s a két rövid csengetés tulajdonképpen egy akart lenni. Tovább fekszik a hátán a szürkéskék eget 24 keskeny csíkra szeletelő redőny árnyékában.

„Itthon van?”

Kern felismeri a házinéni hangját.

„Mi történt” – szól ki a redőny rácsozatán.

„Magát keresik. Nem hallotta a csengetést?”

Az ajtóban Kern kábán beletúr a hajába, de hirtelen megtorpan a keze. „Na ne!...” – A lugas kékpermet-pöttyös levelei között elhűlve bámul kifelé az utcára.

Claudia áll a kapuban; a függőleges hullámokban aláeső harang alakú szoknyában van, ugyanabban, amelyben Kern a dinnyeárusnál faképnél hagyta. Épp magyarázza a házinéninek, hogy véletlenül erre járt, s hogy úgy emlékezett, de nem volt biztos benne, jól emlékszik-e, aztán meglátta az utcában a kocsit, és akkor már meg merte volna harapni az ujját, hogy ez az a ház, egyébként Kern nagybácsija és az ő nagynénje testvérek, s így akkor ő és Kern ugyebár...

„Jé, de már itt is van! Milyen fantasztikusan gyors vagy! Szevasz. Mesélem a néninek, hogy mi ketten miféle rokonságban is vagyunk... Te, te semmit nem öregedtél azóta, hogy utoljára láttalak... Hogy vagy? Hogy vagytok? Beengedsz?... Aludtál? Alszol? Hé, beengednél végre!”

A házinéni eltűnik, de bizonyára csak az oszlop mögé lép; az öregúr is ott lehet már, mezítláb áll a hideg kövön, a kíváncsisága a régi, gyermeki. Majd megint jajgat éjjel, hogy fáj az egyetlen foga.

Kern mondaná a lánynak: „Tudom, nagy a bűnöm, hogy otthagytalak, nincs rá bocsánat...” – de valahogy nem áll rá a nyelve a beismerő vallomásra. Megindul előre, lefele néz, néha oldalra, a lugas tekergőző indáira, meg a tenyerére, amely igencsak izzad most.

„Szóval ez az a híres Paradicsom, itt él az én imádóm élete párjával békességben, szeretetben... Innen az a fene nagy nyugalmad...”

Kern udvariasan kitárja az ajtót a lány előtt, aztán maga is belép a szűk szobába.

A lány rövid terepszemle után, fitymálóan megjegyzi:

„Ez mind a szoba?... Különben ilyenre is számítottam, bevallom. Valahogy ez megy hozzád leginkább, ez a picinység. A feleségedhez, persze, nem tudhatom, mi megy. Ott a falon, az ő volna?”

„Nem.”

„Úgy értem, kislány korában.”

„Az kisfiú-arc.”

„Jé, ennyire kormos voltál kiskorodban?!...”

Csak annyi idő telik el, míg Kern kiemel egy üveg sört a hűtőből, és tölt a poharakba. Mire odafordul a lányhoz, hogy megkínálja, az már az utolsó ruhadarabjából lép ki, oly ügyesen, hogy a kezével hozzá sem kell érnie: fenekét riszálva csúsztatja le magáról a falatnyi bugyit. Végül győzedelmesen rátapos a szandállal.

Kern alig hisz a szemének: vele történik ez? Vajon súlyos hibát követne el, ha most lehajolna, s egyenként fölszedegetné a lány ruháit?

Nyújtja a teli poharat, a lány elveszi tőle, s mintha feneketlen kútba öntené, egy hajtásra lenyeli. Kern nézi a hosszú szőrök mocorgását Claudia szeméremdombján; mintha a hideg sör hatására meredeznének, akárha sün éledezne a lány ölén.

„Nohát – cuppant habos szájjal a lány –, ennyi, és punktum!”

Kern nem egészen érti.

„Mondjuk, hogy ez az én kis gonosz bosszúm. Amiért volt merszed otthagyni engem a dinnyésnél. Nagy voltál! Rajtam röhögött az a hájas disznó. Tudod, csak azért mutatkozom előtted pucéran, hogy megkönnyítsem a dolgod. Hogy el tudj képzelni, milyen vagyok a ruha alatt, amikor el akarsz képzelni – érted, ugye? Legyen rólam némi fogalmad. Úgy értem: képileg. Hogy amikor, mondjuk, öleled a nődet, akkor is mindig engem láss magad előtt. Tényleg csak ennyi. Látod, már nem is haragszom rád. Képzelem, mennyire beijedtél, amikor az imént megláttál a kapuban. Nagyon ki fogsz kapni? Juj, de sajnállak! A háziak beköpnek; van rá egy húszasom! Tarts ki, öregfiú! Egyébként pedig kösz a sört. Amint méltóztatsz látni: üres a poharam...”

Mindezt már öltözködés közben csiviteli a lány. Sokkal lassabban húzza vissza gönceit, mint amilyen ütemben nemrég megszabadult tőlük. Nyugodt és kiegyensúlyozott, mint mindig. Láthatóan az sem zavarja, hogy Kern nem rohan tölteni a poharába – ki tudja magát szolgálni. Végezetül az órájára pillantva annyit szól csak: „Ó!...” – És futtában puszit nyom Kern hideg homlokára.

 

                                                                          *

 

Este Kern elébe ballag a feleségének; az utca elején találkoznak.

„Látod – magyarázza az asszonynak –, itt megyünk egymás mellett, a virágok virulnak, a kutyák hallgatnak, nincs véleményük, a házak, kertek sorra elmaradnak mellettünk, és én éppen sóhajtok, hallod a sóhajom...?”

„Jé! Te ittál!...”

„Szép ez az este. Szép ez a perc...”

„Jól áll neked a pityókásság! A kedved is mindjárt más.”

„Te mész balról, én megyek jobbról... Odafönt pedig – nézd!– a színes sasok tánca... Látod, amit én látok?...”

„Ez valami új.”

„Mondjad velem!...”

„Mit mondjak? Megtaláltad a sört. Jól tetted, hogy megittad.”

„Amit mondtam, azt!...”

„A színes sasokat?... Mit mondtál, mit csinálnak?...”

„Színes sasok tánca...”

„Színes sasok tánca. Meg vagy elégedve?”

„Mondjuk együtt!...”

„Színes sasok tánca... Mindjárt eltörik a nyelvem...”

Az utca kifelé egyre sötétebb, az utolsó lámpa után nagy, fekete hegy tornyosul előttük sötétségből, már benne, a sötétségben lépkednek, a hangjuk mégis egyre vidámabb, egyre szertelenebb:

„... várj... nem...”

„... tánc... jó már...”

Kutyavakkantás; bár lehet, ez a hang is tőlük ered. Kapu nyikordul. Aztán csönd.

 

                                                                       *

 

A levélről leesik egy csöpp a tóba. Fénylő olajhártya úszik a vízfelszínen. A hártyát átdöfi egy döglött hal nyitott szája. Szitakötő köröz előttük; minden légi úton közlekedőt elűz a közelből, kivéve őket; előlük engedelmesen kitér. Döglött halak vannak a parton is. A levegő esőszagú. Már csöpög, ritkásan, függőlegesen, mint a kavics, aztán hirtelen abbamarad az egész. Kern még idejében elkap egy felszálló légáramlatot. Nézi messze lent a fehér templomot, a hegyen. Aztán a feleségére néz. Az asszonynak fátyolos a szeme, és idegrángása van a szeme körül. Kern a fehér templomot nézi. Újra a feleségére néz. Az asszony némán tátogja felé:

„Ho-vá szállsz?...”

Kern lógatva pihenteti a lábát, míg elsuhannak a hegy fölött. A szerpentin korlátjának belső hornya, látja, hosszan fölpöndörödött egy szakaszon. „Minden itt kezdődött!...” – Kern hátrafeszíti a lábát. A lábfejét görcsösen leszorítja.

„Úgy látszik, nem érdemeljük meg az esőt!”

A törött visszapillantó tükrön zsíros ujjlenyomatok vannak. Az egész össze van maszatolva. Az ujjlenyomatok közti kis tisztásokon Kern próbálja kivenni az elmaradozó táj részleteit. Egy ponton élesen lát mindent: látja a hazafelé vezető utat, sőt látja, ami vár rájuk odahaza, ahonnan immáron egyenletes tempóban távolodnak...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Hosszú szőrök mocorgása
Kaszás Máté: ÉG NÉLKÜLI ESTE - © 2008 - 2026 - kaszas-mate-uj-konyve.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat