Kaszás Máté

A Hradkov-hegyi kolostor kerengője

 Harmadik kör

 (részlet)

/Arnold beszámol nagyanyjának a sírkamrában tett látogatásáról a dr Franz Klauthnak címzett levélben/

 

Tengernyi mondatommal gondosan megkomponált beszámolóimat közvetlenül nem is nagyanyámnak, hanem legbizalmasabb barátjának s akkor már élete párjának, bizonyos dr. Franz Klauthnak címeztem, Stockholmba. Mindezt abban a reményben tettem (erről külön levélben tájékoztatni is akartam a doktort), hogy nagyanyám, ki már nem látott s nem olvasott akkoriban, majdan tőle, egykori kedvesétől és istápolójától értesüljön az én kései szenvedélyemről. Hogy tőle, csakis tőle értesüljön – ez kifejezett kérésem, írtam Klauthnak: „Alkalmasint bővebben kifejtem majd önnek, szépanyám fáradhatatlan gyógyítójának (nem különben fáradhatatlan lovagjának...), hogy mit érzek és mit gondolok imádva tisztelt s egész családom szemében fölmagasztalt nagyanyám életviteléről, a felhalmozott bőségről... Egyelőre legyen elég annyi: jó okom van rá, hogy nagyanyámnak utolsó napjaiban kellő felvilágosítással szolgáljak azokról az eseményekről, melyek végső magamra maradásomat idézték elő. A hangom, lehet, néhol olyan lesz majd, mintha mézbe mártott ráspoly karistolna üveget. Vagy mintha betemetett hegedű szólna a hó alól. Végezetül merem remélni – zártam második levelem –, hogy nagyanyám, kit olykor Szépanyámnak fogok majd nevezni, ezzel is jelezve, hogy anyai ágon őt tartom összes felmenőink vezéralakjának, aki mind szépségben, mind értelemben családunkban a nők sorában legkiválóbb, hogy Szépanyám szívében készen várja már a hívó hangot...

Hallja meg hát az én szavam Öntől, kedves Franz!...”

Meg mertem volna esküdni rá, hogy dr. Klauth valóban  élni fog  majd az alkalommal, s amint kézhez kapja leveleimet (mind a tervezett tizennyolcat, méghozzá egyszerre), máris előrukkol nagyanyám betegágyánál a neki címzett, ám valójában mégiscsak a nagyanyámnak szóló hírekkel, ezzel is biztosítva látva a maga számára az egyedüli örökösi jogot.

A levelekben külön „fejezeteket” szenteltem a nyomozóknak. Igyekeztem színesen ecsetelni találkozásainkat, emlékeztem ugyanis, hogy nagyanyám, régen mesélték nekem, a detektívtörténetek mániákus megszállottja. Házában kisebb könyvtárra való bűnügyi kötet sorakozik a polcokon. Azt írtam hát Olohból Klauthnak: szeretném kibővíteni Klára szépanyám kopó-képtárát két különös alakkal.

Leírtam többek közt, hogy őszes, göndörödő haja volt az idősebb nyomozónak, széles, vaskos arca, az álla is vaskos volt, savókék szeme fölött duzzadt szemhéj. Azt írtam: valamikori tanítómra emlékeztetett engem, akit nem szerettem, akitől ösztönösen mindig féltem, viszont a nyomozóval szemben érdekes módon mégsem volt bennem komolyabb ellenérzés. Úgy tekintettem rá, hogy eleve megbocsátottam neki a hasonlóságot.

Azt is leírtam, hogy ez az alak egyedül jött az újabb találkozásunkra, pontosabban értem küldött a faluból egy fiút, azzal az üzenettel, hogy ha még érdekel a dolog, a temetőkapuban vár rám, jöjjek. Kis ideig haboztam akkor: elinduljak? maradjak? kíváncsi vagyok még a tetemre annyira, hogy miatta lemenjek a faluba, pusztán a látványáért? s egyáltalán szükséges, kell még nekem, hogy a gyanút továbbra is magamra tereljem?

A nyomozó nem volt ott a temetőkapuban, viszont felismertem sétapálcája nyomában a hátrahagyott kicsi lyukak szabályos sorából az irányt, amerre elindult, s ha követem e nyomokat, bizonnyal meg is találhatom. Pontosan nem tudhattam, milyen szándékkal érkezett, csupán megkockáztattam a föltételezést: talán nagy fogásra készül. Eltökéltségét abból éreztem leginkább, hogy nem várt rám, noha úgy üzente, így hát nekem kellett őt megkeresnem a temetőben.

Először az öreg temetőn kellett átmennem, ahová már évtizedek óta nem temetkeztek. A halmokat benőtte a gaz. Teljesen szabadon növekedtek itt a gyertyánfák, emlékeztem, gyerekkoromban az ilyen gyertyánok száraz ágait használtuk fáklya gyanánt, viasszal vastagon átitattuk a végét, és meggyújtottuk, halottak napján este így bolyongtunk a gyertyafényes temetőben. E levélben megvallottam Klauthnak azt is, hogy nem igen gondoltam akkoriban még a halottakkal, meg sem fordult a fejemben, hogy a csontjaik ott vannak a talpunk alatt; a tűzzel való játék engem inkább lekötött, meg az arcok a félhomályban, a sírok körül feszesen álldogáló alakok megnyúlt árnyai.

Nézegettem a régi sírkereszteket, némelyiknek már olvashatatlan volt a felirata. Sárgás-szürke kövek, a cirádákon megkapaszkodott a moha, a penész, a gomba. Ez a puha borítás sok helyütt egészen megfeketedett, míg másutt gálickéken virított. A sírkövek legtöbbjét repedések hálózták be, elnyílt a valaha egybeálló, a homlokzatukról, mint a hámló pikkely – így fogalmaztam a levélben –, leválni készült a felső réteg, pöndörödve elhajolt. Szinte alig akadt sírkő, amelyik egyenesen állt volna. A fény valósággal rázúdult a temetőre, ismételten éreztem a szememnek azt a furcsa leragadását, hogy nehéz a szemhéj, egyre nehezebb, mindjárt lecsukódik ebben a fényözönben, s talán nem is nyílik fel már soha többé.

Az új temető közvetlenül a palatetős sírház mögött kezdődött, és egészen a hegy lábáig ért. Sőt, a hegyoldalba is benyúlt olymódon, hogy teljes szélességében sírkamrákkal volt kilyuggatva a part. Itt kellett lennie valamelyik kamrában a meggyilkolt nő tetemének is, lestem, vajon a nyomozók (akkor még nem tudtam, hogy csak a százados jött el) melyik bejárat előtt álldogálnak, nem láttam senkit. Újra körbenéztem; szemem fölé tartottam a tenyerem, hogy elviseljem a fényt. Langyos szél borzolta a fák lombját. Lepkeszárny villogott a virágok között. A temető a falu legmagasabb pontjának számított, innen a templom tornyára is szinte lenézett az ember. Abban az irányban millió élet nyüzsgött a levegőben, sötétlő felhővé sűrűsödött az apró rovarok násztánca. A toronynak még a kupola alatti négy kiszögellési pontján egy-egy hatalmas, homokkőből formázott kehely állott. Úgy látszott, mintha a rovarfelleg ezekből a kelyhekből nyomult volna kifelé, máskor meg épp befelé. A hatalmas kelyhek oldalán még ilyen távolról is jól kivehető volt a mintázat, egy-egy széles kör szorosan egymás mellett. Minden kelyhet vaskos gyűrűk díszítettek. Messze, a háttérben magasodott Hradkov hegye, a legmagasabb pont, úgy is mondták a faluban: a Rettentő Ponkó. A temetőből nézve elég jól kivehető volt a kolostorrom, mely természetesen nem a csúcsára épült a hegynek, hanem egyik ívelő hajlatába. Az erdő zöldjének különböző árnyalatai vették körül, s még így romosan is, mint egy ékszer, vakítón fehérlett a távolban. Mögötte magasodott a sziklafal, mely persze jóval odább esett tőle, csak messziről szemlélve keltette azt a hatást, mintha közvetlen szomszédságban lennének, egyes helyeken kopáran, máshol foltokban gyér növényzettel. És jól látszott a gyalogút világos szalagja, mely föntebb vezetett el, s még feljebb vitt, egészen föl, a vöröslő sziklacsúcsig. Egy törzsében többszörösen megcsavarodott fa, mely akkorra lombjait végleg elvesztette, állt korhadozva a magasban; elképzelni sem lehetett, milyen viharokat kellett túlélnie az évtizedek során, ha ilyen szabályos dugóhúzóvá tekeredett a törzse.

Törökszegfűt szakítottam az egyik sírról, s letörtem mellé egy zsenge gallyat a bokrosodó fátyolzöldből, majd leheveredtem a sírok közt a fűre. Orromhoz szorítottam a virágot, mohón szívtam magamba erős illatát, kis híján feljött tőle a gyomrom.

Már nem sok hiányzott, hogy fölkeljek és elinduljak vissza a vadászházhoz, amikor meghallottam a százados lépteit. Egyenesen felém tartott, s ezzel a pontosságával fölöttébb meglepett. Hogy tudja az irányt, jóllehet a sírhalmok fektemben teljesen eltakartak.

Ezen utóbb, mikor már visszatértem a vadászházba, komolyan és hosszan elgondolkoztam. Főleg mert ott találtam egy nagy A-betűt, krétával írva az ajtómon. Mindezek arra ösztökéltek, hogy töviről-hegyire átgondoljam a napomat, a legapróbb részletekig. S mivel arra a következtetésre jutottam, hogy a százados percre pontosan tudta, hogy a temetőben vagyok, hiszen egyenesen odajött hozzám, mindezt megpróbáltam azzal összehozni, hogy a hadnagy akkor jelent meg, miután a századossal már a hullát megtekintettük, s kifelé jöttünk a temetőből, futva érkezett, mondván: mennyire sajnálja, hogy nem ért ide előbb, reméli, a látvány megtette rám a várt hatást, szerette volna látni, hogyan.

Azt kellett föltételeznem, hogy az ajtómra írt A betű titokzatosságának is rejtett köze van a nyomozókhoz. Mert ha onnan kezdtem a dolgok levezetését, hogy a százados egyszerűen elcsalt a temetőbe, kézenfekvőnek látszott arra gondolni, hogy a vadászháznál így akarták tőlem szabaddá tenni a terepet maguknak. A százados tehát értem küld egy fiút, hogy a temetőkapuban vár. Természetesen számít rá, hogy azonnal indulok. De hogy nyújtsa az időt a találkozásunkig, félrevonul a temető egyik sarkába (társával, a hadnaggyal mindezt előre megbeszélik), félrevonul azért is, hogy jelezni tudjon alárendeltjének (például egy tükörrel), megkezdheti a vadászház körül a szemlét, hiszen az illető (azaz: én!) itt van. A százados végig lát engem, még azt is megfigyeli, hová heveredem le, ezért nyomban megtalál.

Közben a hadnagy a hegyen terepszemlét tart, árulkodó nyomokat keres. Lehet, hogy álkulccsal a vadászházba is bejut, keres, kutat. És ki-kitekint közben az ablakon, a temető felől figyeli a fényjeleket, van-e még ideje a kutatásra. De mert valószínűleg semmiféle bűnjelet nem talál, hát kieszeli: jelet hagy hátra, ez esetben egy A betűt, talán csak azért, hogy házamba érve gondolkozásra késztessen. Hogy a szerinte biztosnak látszó nyugalmamból kibillenjek egyszer s mindenkorra, annál az egyszerű oknál fogva, hogy látnom kell: valaki járt a házamnál. Az A akár Alfát is jelenthet, gondoltam. De még mást is: egy név kezdőbetűjét. Tehát mindenképpen kezdetet. S ha ez így van, máris van okom a nyugtalanságra. Kétség csupán annyiban maradt bennem e virtuóz okfejtésem után – írtam Klauthnak –, hogy vajon mi módon ellenőrzik az urak, hogy a belőlem kiváltani  szándékozott nyugtalanság bekövetkezett-e? Netán meg akarnak lepni? Hozzám ugyan jöhetnek, legföljebb elküldöm őket melegebb vidékre!

Azonban egyáltalán nem voltam bizonyos abban, hogy nem léptem-e megint túl a realitásokat. Meglehet, rám nézve semmi különös nincs abban az A betűben. Talán a fiú, akit értem küldtek, szórakozott, a vadászház ajtaja az iskolatáblára emlékeztette, s rákanyarított egy A-t A századosra pedig tényleg rájöhetett a szükség, azért vonult félre a temetőben, mint mondta. S a hadnagy is, egyéb elfoglaltságai miatt, valóban érkezhetett késve Hradkovba.

Mindenesetre nem bántam, hogy legalább ő nincs ott a felnyitott sírkamránál, amikor megtekintettem a hullát. Valójában teljesen egyedül szerettem volna látni, ha már látnom lehet, így csak egyszerűen beóvakodtam a sírkamrába az orromhoz nyomott szegfűvel, meg kijöttem. A szegfűt nem vettem el az orrom elől akkor sem, amikor a százados kifejezetten tanácsolta. Azt mondta, így nem érzem a balzsam illatát, s vele az Örök Idő szagát. Választékos beszéde hallatán hirtelen megfordult a fejemben, talán nem is evilági nyomozó...

A fátyolzöldet azért odaejtettem a tetem feje mellé, ha egyáltalán lehetett fejről beszélni még.

S nem is annyira a test, sokkal inkább a környezet, a belső tér ragadott meg csöndjével, időkön túli hűvösségével. Mintha legalábbis a sötétlő űrbe léptem volna ki, olyan érzésem támadt. S hogy e tér voltaképpen közelebb, jóval közelebb van hozzám, mint amennyire idegenkedésemből erre következtetni mernék, megértettem ott.

A sírkamrából kijőve, mindjárt azt kérdezte tőlem a százados, most akkor én is hajlandó vagyok-e megajándékozni őt valamivel még?

Azt válaszoltam, szívesen látom meleg vacsorára a hegyen.

Ő nem ilyesmire gondolt, és hozzátette: szinte bizonyos benne, hogy egyből értettem, mire, természetesen a bűntényre. Nagyon reméli, hogy a látottak után előállók magam is valami rendkívülivel, ami előre viheti a nyomozást. Előtte ugyanis nem kétséges, hogy birtokában vagyok valami titoknak, tudja, hogy valamit tudok, erről szeretne hallani.

Nagyon hízelgő rám nézve, hogy ilyen fontos személynek föltételez. Ezek szerint, mondtam, elértem, amit akartam. Csakhogy, folytattam, önsanyargatásaimnak immáron végük, lelki bajaimból lassacskán kigyógyulok.

Valójában nagyon is elbizonytalanodtam a hullát látva. Az indulat, mely azt a fiatal lényt leterítette, valahol ott feszült a bebalzsamozott tetem körül, ezt megéreztem. S hogy igenis, még ha közvetve is, közöm van ehhez az indulathoz, ez a felismerés nem csupán félelemmel töltött el, de szívemben már-már megsemmisültem e teher alatt.

Az volt a kérdés: tudom-e tartani magam a százados és a rémületemre később megjelent hadnagy előtt. Főleg mikor nekem szegezték a kérdést, jelezve, hogy ők azért egy s mással tisztában vannak: mért volt nálam a barátnőm (hogyan, hát ő is ott volt?!, kellett volna kapásból a hülyét adnom), miért volt nálam a gyilkosság napján, miért jött ide, Hradkovba, váratlanul? Akár támadóan is kérdezhették volna: ezt miért hallgattam el?

Kínomban röhögnöm kellett, s talán ez volt a szerencsém, azt feleltem: Azért jött, hogy láthasson engem meztelenül...

 

 

Oldal: A Hradkov-hegyi kolostor kerengője III./ 1.
Kaszás Máté: ÉG NÉLKÜLI ESTE - © 2008 - 2024 - kaszas-mate-uj-konyve.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat